Amint lefelé pillantott, furcsa dolgot vett észre. Lassított kicsit, hogy jobban lássa. Valami fekete csillant meg a víztükrön. Apró volt, szinte csak sejteni lehetett a nagy fényességben. Megállt, és közelebb hajolt hozzá. Egy pillangó volt. Egy gyönyörű, ébenfekete pillangó.
Nézte, figyelte őt.
Várta hátha felszáll, nem akarta megzavarni nyugalmát.
A pillangó azonban nem repült.
Csak pihent a víz tetején, vagy talán csak elfáradt. Szomorúságot érzékelt, ahogy figyelte őt. Nem értette, mitől van, és mi történik tulajdonképpen.
Gondolkodott, vajon mit kéne tennie. Érezte, nem hagyhatja itt a sorsára, segítenie kell neki. Felvette, ráültette a kézfejére. Még ekkor sem moccant meg. Csak ült ott, csendben, szomorkásan. Nézte őt, gyönyörködött szépségében. Soha életében nem látott még ilyen gyönyörűt. Szárnyai megcsillantak a nap sárgás fényében, és ettől szinte sugárzott.
Gondolta valahogy rá kéne venni a repülésre, hiszen nem ücsöröghet egy helyben egész hátralévő életében. Ez nem járja. Felemelte kezét, és meglendítette, hátha ezzel felszállásra serkenti. Semmi. Még egyszer megtette, ugyanaz az eredmény. Gondolkodott, közben figyelte őt. Próbálta megérteni, mi lehet ennek a szomorúságnak az oka. A víz ott csobogott körülötte, néha egy-egy hullám a hajó oldalához ütődött. Valahol a távolban pedig delfinek úsztak tova. A szél pedig mintha susogott volna a fülébe, csak nem értette, mit akar mondani. Az élet ott harsogott körülöttük, minden egy teljes harmóniában összeolvadva, mintha őket köszöntené.
Ekkor feladva a további próbálkozást arrébb ment, és egy magas polcot keresett tekintetével. Meg is találta. Fölrakta, nagyon óvatosan a legmagasabb helyre. Gondolta, talán ha mégis szeretne elrepülni, így könnyebb lesz majd elindulnia. Hiszen magasabbról, a levegő is segíteni fogja.
Ezután elindult újra, át a kék vízen messzi tájak felé. Hiszen új utak, új barátok, új csodák vártak rá. A nap még mindig magasan járt, és melegen sütött. Átölelte őt, és puhán betakarta, mint egy jó meleg takaró.
Ahogy haladtak a horizont felé, körülöttük egyre több állat tűnt fel. A hajó orrában halrajok úsztak velük egy irányba. Odébb látszottak a delfinek is, mintha követnék útjukat. A nap az égen rótta pályáját, és melegen ontotta rájuk továbbra is sugarait. A távolban ködpamacsok tűntek fel. Madarak jöttek feléjük, fehér szárnyukat feszítve a kék égre, békésen köröztek felettük. Aztán egyszerre csak a ködfoltok oszlani kezdtek. A távolban halványan felsejlett egy fekete vonal. Még nem lehetettet tisztán látni, inkább csak sejteni, hogy ott van. A látóhatár egy ponton megtört. Ahogy közelebb jutottak egyre jobban bontakozott ki a partvonal. A madarak egyre többen lettek, mintha őket köszöntenék.
Aztán partot értek. A sekély víz mélyén fehérlett a homok, és apró kagylók ringtak a mélyben. Amott egy tengeri csillag terpeszkedett egy apró sziklán napozva. A víz csillogott, és a pillangó egyszer csak feléledt. Megrebbentek szárnyai, mintha álomból ébredt volna. Körülnézett, meglátta a partot. Aztán fellebbent. Szárnyai puhán simultak a levegőben. Ahogy a lemenő nap sugara megvilágította, gyönyörű színek csillantak meg a feketeségben. Tulajdonképpen már nem is volt fekete. A nap fénye a szivárvány színeit varázsolta rá, és ő boldogan repült felé. Megtalálta végre, amit keresett. A távolból visszaintett, öröm szállt az utazó felé. Majd repült tovább. Tovább, a Fény felé."
Hargitai Andrea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése